A lapnak a három forrás konkrétan megerősítette, hogy „a dolgozat szakmai szempontok alapján rendben volt”, szerintük „elvi problémák merültek fel”. Mégpedig az, hogy „a nemmel szavazók erkölcsi összeférhetetlenség miatt döntöttek így”. Szerintük ugyanis
„az ELTE egy ilyen hatalmú politikussal szemben kiszolgáltatott helyzetben van, ezért nem fogják tudni objektívan megítélni a dolgozatot, attól tartva, hogy negatív bírálat esetén szankciók érnék az egyetemet”.
Vagyis teljesen függetlenül attól, hogy a dolgozat egyébként kifogástalan volt, arra hivatkozva, hogy szerintük nem tudják azt objektíven megítélni, inkább tettek egy jelzésértékű kísérletet annak elkaszálására.
Noha, mint mondták a 444-nek „jogszabályellenes lenne erkölcsi okokra hivatkozni”. Emellett sajnálkoztak egy sort azon, hogy „jogszabályilag nem tehették meg, hogy a kérelmet elutasítsák, mert amikor Orbán Balázst felvették a doktori képzésbe, vállalták, hogy végigviszik a folyamatot”.
Illetve kifejtették: „Magyarországon nincs olyan jogszabály, amely ezt az összeférhetetlenséget kezelni tudná.”
Egyébként hozzátehetjük: az, hogy aktív politikusok, vagy politikai szereplők doktori fokozatot szereznek, illetve tudományos kutatói vagy oktatói tevékenységet végeznek, egyáltalán nem szokatlan sem jobb-, sem baloldalon. Utóbbiak közül például az LMP-alapító, később párbeszédes Tordai Bence politikusi pályafutásával párhuzamosan nyolc esztendeig volt a Budapesti Kommunikációs Főiskola adjunktusa; a szocialista Vastagh Pál az ELTE-n és az ÁVF-en is oktatott, ráadásul gyurcsány Ferenc miniszterelnöki tanácsadóként, illetve utóbbi intézménynek főigazgatója is volt egy ideig.
Noha ez eddig nem szúrta az illetékesek szemét, most úgy látszik, Orbán Balázs esetében egészen máshogy látják a dolgot.
Hogy mennyire kizárólag a politikáról szól mindez, azt mi sem bizonyítja jobban, mint Polyák Gábor, az egyetem Média és Kommunikáció Tanszékének tanszékvezetőjének önleleplező Facebook-posztja.
Ebben olyasmiket ír, miszerint
„a kormány minden nap beletörli a mocskos talpát az ELTE-be”,
vagy hogy
„ezek elrabolták az országunkat, elvették a gyerekeink jövőjét, szánalmassá és nevetésgessé tettek minket”.
Illetve számon kéri a kollégáit olyanformán, hogy „miféle jogászi szakmai ethosz ez, miféle állampolgári tartás? Miért a legsötétebb múltat mutatjuk példként a jövő értelmiségének? Miért hányjuk arcon magunkat?”.
Vagyis gerinctelennek és szervilisnek bélyegzi azokat, akik nem akartak elkaszálni egy mindenki szerint szakmailag rendben lévő dolgozatot politikai okokból.
Noha szerinte ezt kellett volna tenni: „a jogi kar, ahol elvileg jogállamiság, emberi jogok, hatalommegosztás is szóba kerül, egy Orbán Balázsnak nem mondja azt, hogy menjél te az NKE-re.” Végül közli:
„az ELTE egyetemi tanáraként kikérem magamnak, hogy Orbán Balázs ebben az intézményben szerez PhD fokozatot”.
Vagyis politikai okokból a lehető legjobb lenne valakit eltörölni a cancel culture nyugaton jellemző hagyománya szerint, mert ő és egy szűkebb kör ezt így indokoltnak tartja, hogy minden lehetséges eszközzel le kell sújtani egy általa nem kedvelt politikai szereplőre, félresöpörve minden szakmai és jogszabályi érvet.